Fordítások

Hogyan küzd az ember szerencsétlen sorsa ellen?[i]

Minden élőlénynek van sorsa. Ez a sors két különböző formában jelenik meg: mint boldogság vagy boldogtalanság érzete. A legtöbb ember – a sorsát illetően – nem érzi magát biztonságban, ezért rendkívüli erőfeszítéseket tesz a bizonytalanság leküzdésére. Mindennapi munkája, tettei arra irányulnak, hogy ez által boldog életátélése legyen. E célból taníttatja a szülő gyermekeit iskolában vagy tanulmányi intézetekben, hogy gyermekei foglalkozást és szakmát tanuljanak. Az emberek próbálnak pénzt keresni és gazdagságot hajhászni, mert a közfelfogás szerint a gazdagság és a sok pénz megvéd a szerencsétlenségtől. Mások úgy próbálják megóvni magukat a boldogtalan sorstól, hogy részei lesznek annak, amit vallásnak nevezünk. Életüket vallási ceremóniákhoz, szakramentumokhoz kötik, stb. hogy ez által védővárat építsenek a szenvedés és a boldogtalan sors ellen, amitől rettegnek.

Milyen az átlagember sorsa? Nincs tele bánattal és gondokkal? A földi ember társadalma nincs megtelítve minden elgondolható formájú szenvedéssel? Nem burjánzik a betegség, ínség és nyomor, háború, gyűlölet és ellenségeskedés, akármerre néz az ember? Úgy tűnik, manapság éljük át azt a világkatasztrófát, az „utolsó ítélet napját”, amitől minden időkben rettegett az ember, és ami a szenvedés és a boldogtalan sors kulminációját foglalja magában úgy a különböző népek, mint az egyén számára. A legnagyobb kérdés a gondolkodó ember számára az, miképpen küzdje le ezt a sok szerencsétlenséget, és hogyan járuljon hozzá a béke és a harmónia megteremtéséhez itt a földön.

Visszanézve az emberiség történetében látható, hogy az egyén – már attól az időtől fogva mikor állatként élt az erdőben, egészen mostanáig, mikor emberként, hatalmas elméleti és gyakorlati tudása révén uralja az elemeket, – brutális hatalmat és felsőbbrendűséget használ kíméletlenségből és durva egoizmusból csak azért, hogy saját magát juttassa előre és ekképpen mentse az életét, egészségét és az úgynevezett boldogságát. A háborús propaganda és híresztelés évszázadokon át szakadatlanul háborút, elnyomást, nyomorékká válást eredményezett, a teljes megsemmisítését azoknak, akik egyesek boldogságának vagy vágyainak az útjában álltak. A földi ember életének olyan nagy része fertőződött meg a háborútól, hogy ez magától értetődően vallássá vált, annak ellenére, hogy eközben elérte azt a fejlődési fokot, ahol gyermekeit az „Atya, Fiú és a Szentlélek nevében” kereszteli meg azért, hogy ez által tanítványává tegye annak, aki azt mondta: „Tedd vissza a kardod a hüvelyébe, mert aki kardhoz nyúl, az kard által vész el[1]. Érdekes módon az történt, hogy azok a nemzetek és népek, akik részben beavatást kaptak a béke és szeretet világába, lettek a legnagyobb szakértőivé a gyilkolás művészetének, nemde bár? A világ mely államai azok, amelyek legjobban fel vannak szerelve gyilkos fegyverekkel és pusztító képességekkel, ha nem a keresztény államok?

Emellett ezen államoknak van egy egészen más jellegű oldaluk is, amely következtében speciális természetű mentális jelenséggé váltak. Magas fokra kifejlődött egyházi rendszerük, kiváló iskoláik vannak, papságuk százezernyi szószékből hirdeti sokmilliós közösségüknek, hogy az embernek szeretnie kell felebarátját úgy, mint önmagát; szeretnie kell azokat, akik gyűlölik és üldözik őt; hirdeti azt, ha arcul üt valaki, fordítsd neki oda a másik arcodat is stb.. Emellett nagy iskoláik, katonai akadémiáik vannak, ahol a fiatalokat a legrafináltabb gyilkolási technikák specialistáivá nevelik. Kinek van nagyobb hadserege, hajóhada és légieröje, mint az úgynevezett „keresztény államoknak”? Van valaki, aki kétségbe vonhatná, hogy a fiatalság ezekben az államokban -, amely a keresztelésen, konfirmáción és úrvacsorán át előkészíti őket arra, hogy a kereszténység tanítványai legyenek, – a későbbiek folyamán a kötelező sorkatonai szolgálat alatt arra lesz kényszerítve, hogy egy olyan cselekvésmódot tanuljon meg, amely minden területen a kereszténység tökéletes ellentéte? Mindenki tudja, hogy ez így van, és a legtöbben hisznek is abban, hogy ennek így kell lennie.

A világ, amely ezekre a tényekre alapozott sajátos logikára épül fel, szükségszerűen olyan sorsot kell, hogy kapjon, aminek a mai életben a szemtanúi vagyunk. Pontosan nem ez volt, amit a Világmegváltó ígért a tanítványainak, siratva Jeruzsálem lerombolását akkor, amikor a város nem is sejtette még e megpróbáltatásának óráját? Nem ugyanez a belső tudás volt az, ami lehetővé tette számára, hogy lássa az emberiség eljövendő utolsó ítéletének a napját? Neki magától értetődő dolog volt, hogy a „mennyország” nem lehet „külső világgá” mielőtt beteljesedett volna „belsőleg” minden egyes földi embernél. Külső világ „mennyországgá” csak akkor válik, mikor e világnak minden egyes polgára a felebaráti szeretetet és önzetlenséget hordja a szívében. Jézus tudta, hogy a „mennyország” nem válik igazi valósággá a külső világban pusztán vallások és szekták alapításán át, a keresztelésen és egyéb szakramentumokon keresztül, szükséges az, hogy koronázva és hitelesítve legyen az ő visszajövetelével „az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel”[2], ami azt jelenti, hogy az ő mentalitása fog megszületni előbb minden egyes személy tudatos akaratában és gondolatmenetében. Mikor ez a krisztusmentalitás megszületett, és a „mennyországot” vagyis a legmagasabb létező életboldogságot adja minden egyes lény szellemi világában, akkor „Krisztus visszajövetelével” kristályosodik ki a földi ember gondolkodásában az egyetlen, abszolút hatékony eszköz szerencsétlensége, szenvedése és az élettel való diszharmóniája leküzdésében. Ezért kell minden földi embernek -, függetlenül attól, hogy buddhista, muszlim vagy keresztény, – munkálkodni azon, hogy felkészüljön „Krisztus visszajövetelére” a saját lelki és gondolatvilágában. Ezáltal segíti és megszilárdítja saját életének boldogságát, boldog sorsát, s emellett olyan polgárrá válik, amelyekből egy államnak állnia kell, hogy a „mennyország” valóban külső valósággá váljon.

Hogyan készíti elő az ember „Krisztus visszajövetelét” a lelke mélyén, a lelki és a gondolatvilágában? Először is megismeri az élettörvényeket, amelyektől a sors átélése függ, majd feldolgozza azokat, hogy intelligenciáján át, éber és tiszta felfogásával, logikus ítélőképességével megértse felebarátja mentalitásának és cselekvésmódjának okát, és ebből kifolyólag átlássa az esztelenséget, a gyűlölet és bosszúállás minden formáját és felebarátjának az üldözését. A boldogtalan sors gyökere a tudatlanságban van. A tudatlan ember hibásan gondolkodik, és ha hibásasan gondolkodik, akkor a cselekedetében is hiba lesz. A téves cselekedet elkerülhetetlenül balesetet vagy fájdalom reakciókat vált ki; ezen az alapzaton lehetetlen azt a kapcsolatot megteremtenie a környezetével, aminek az eredménye a harmónia és a boldogság. Ott ahol nincs béke, harmónia vagy boldogság az ember és a környezete között, ott háború van. A háború szenvedést és halált jelent, ellentétét annak a mennyországnak, amit az ember meg akar teremteni. Ez az ellentét a „pokol”.

Az élet átélésének kettő formája van, a hibás és a helyes átélés. A hibás felfogás a „pokol” átélését eredményezi, a helyes átélése pedig a „mennyországot”, amiből az következik, hogy minden ember kapcsolatban van vagy az igazi vagy a téves életformával, életmóddal. A földi átlagember a létezés szellemi törvényeiről és alapelveiről eredő tudatlansága okán legtöbbször a hibás cselekvésmódot alkalmazza, ami megmutatkozik abban a többé-kevésbé boldogtalan sorsban, amit átél. Nagyon fontos, hogy ezek az emberek megtanulják ennek a helyzetnek az okát kizárólag saját magukban keresni. A mélyebb értelmű sors törvényeket nem ismerő emberek többsége szerencsétlen sorsának az okát saját magán kívül keresi vagy pedig olyan jelenségekben, amelyekre nincs befolyása. Ezek az emberek mindig a „másikat” okolják a fájdalmas életátélésükért, ahol ők igazságtalanul szenvednek és üldözve vannak, vagy pedig valami más formában áldozatai környezetük gyűlöletének és gonoszságának. Ez a hozzáállás keserűséget és önsajnálatot okoz, és mindig azzal végződik, hogy áldozatát mártírrá változtatja. Ez a hozzáállás az élethez az embereket „rossz körbe” vezeti, ami elkerülhetetlenül új konfliktusokhoz vezet egészen a végtelenségig. Ezért a legfontosabb az, hogy az ember kozmikus képzésnek vesse alá magát, ahol önmaga megismerése által megérti a kapcsolatot a gondolkodásmód és az életátélés között. E tudás nélkül könnyen válik az ember egy olyan gondolkodásmód áldozatává, ami önimádathoz, túlérzékenységhez, és ez által olyan lelki állapothoz vezet, amely természetszerűleg a legjobb talaja az élet- és boldogságromboló tendenciáknak. Egyedül az aki „virraszt és imádkozik”, aki minden gondolatát, vágyát és óhaját uralja, életében és cselekedeteiben a világmegváltót követi, kerülheti el, hogy a hibás gondolkodás áldozata legyen. Ez az ember képessé válik arra, hogy a sötét sorsot azzal a lelki nyugalommal és fölénnyel, mély alázattal fogadja, ami a világmegváltó halhatatlan szavai mögött rejtőzik:

”Atyám, ne az én akaratom teljesüljön, hanem a te isteni akaratod.”

 

 

[1] Máté evangéliuma, 26:52

[2] Máté evangéliuma, 24:30

 

[i] Előadás a Martinus Institut-ben, 1947 május 11-én.

Átdolgozta Eric Gerner Larsson, amelyet Martinus jóváhagyott

Copyright Martinus Institut København

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük