Fordítások

A lelki templom

Külső udvar

Kozmikus szempontból nézve a földemberi szféra három különböző pszichikai térségből áll. Ezek a térségek pontosan jelképeződnek a zsidó templom szerkezetében. Tudjuk, hogy zsidó szokás szerint a templomot három részre kell osztani. A tabernákulum, ugyanúgy mint Salamon temploma, három részre volt felosztva: „külső udvar, szentség és a legszentebb”. Ez a felosztás nem csak praktikus megoldás volt, hanem ahogy említettük, jelképezte a három pszichikai vagy mentális szférát, amely a földi ember szellemi területeit képviseli.

A külső udvarba mindenki beléphetett. Ez az a mentális szféra, amelyet a tömegmentalitás szférájának nevezzük, azt a teret jelképezi, amiből az emberek többsége nem képes kiválni. Ebbe a mentális szférába tartozik a legtöbb földi ember, akik még az individuális fejlődés kezdeti szakaszában vannak. Ők a többség véleményét követik és általában a szokások szerint cselekednek. Vallásos szektákhoz, politikai pártokhoz kötődnek, számtalan egyesület tagjai. Mindenhol foglyai egyik vagy másik csoportnak. Önálló nézetük vagy értékelő képességük nincs. Az élet legfontosabb problémáit illető kérdésekre a válaszuk nem saját egyéni felfogásukat tükrözi, hanem azon szekták, politikai pártok vagy egyesületek felfogását, amelyeknek a tagjai. Itt az élet egy kolosszális mentális zűrzavar. Csoport küzd csoport ellen, politika a politika ellen, vallás a vallás ellen, ideológia az ideológia ellen. Ebben a küzdelemben az egyén mentálisan függő vagy szuggeráltan kapcsolódó lény a szektához, párthoz vagy a vezérhez, mint egy gépezet, amely minden egyéni vagy logikus gondolkodás nélkül automatikusan kezd el működni, ha szektáját, pártját vagy vezérét támadás éri, a célból, hogy a leggyorsabban megsemmisítse ellenfelét vagy a szembenálló feleket.

A számtalan egymástól különböző csoport, társaság vagy egyesület tagjai automatikusan működő animális robotokból állnak, akik távol a logikus gondolkodástól pillanatok alatt működésbe lépnek a felfogásukat érő legkisebb támadás esetén – ez a viselkedésmód, ez a cselekvés minden háború gyökere. Mindenki mindenki ellen küzd. Nincs szó önálló gondolkodású emberekről, hanem olyanokról, akik nézete szuggesztión át jött létre, miáltal automatikusan engedelmeskednek; e mentálisan alvajáró lények háborúja animális gépek vagy robotok háborúja, akiket vezérük automatikus robbanásra állított be, amikor ellenállást tapasztalnak a másik párt, szekta vagy vezető követői részéről. Ez a fajta háború vagy küzdelem nem az egyénileg gondolkodó emberek közti harc, hanem egy vak és halott automaták közti csata, akik saját egyéni individuális én-érzéke, logikus gondolkodó képessége megbénult, működésképtelenné vált a párt, csoport vagy a vezér szuggesztiója által.

Így nyer mély értelmet az, amit Krisztus mondott a hóhérai előtt: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”. Látta, hogy hóhérai nem önállóan gondolkodó egyének, hanem olyan elképzelések alapján cselekedtek, amit mások szabtak meg nekik. Ezek nem a valós igazság talaján gyökereztek, hanem azon, amit ők igazságnak hittek, azt gondolták, helyes és ez által erkölcsös is. Nem direkt, egyénileg átélt tudás vagy a helyzet kozmikus elemzése alapján cselekedtek, hanem egy olyan felfogás szerint, amely egy hitnek az eredménye. De hinni valamit anélkül, hogy a hozzáférhető tudást felhasználják, ugyanaz, mint mikor valakit szuggerálnak. Jézus hóhérai, mint minden hóhér általában, mentális robotok, akik automatikusan működtek parancs szerint, függetlenül attól, milyen logikus védelmet tudott volna felhozni Jézus a maga védelmére.

Ebben a külső udvarban, e mentális vagy pszichikai szférában találkozunk azokkal, akik még nem függetlenek vagy még nem fejlődtek ki az egyéni gondolkodásig, ezért csak úgy tudnak támogatást kapni az életben, ha részei lesznek egy csoportnak, amelynek az eszményét vagy szerkezetét szuggeráláson át egyedüli üdvözítőként fogják fel. Ezek az önállótlan, mentálisan vagy gondolkodásukban alvó emberek -, beképzelt felfogással, elképzeléssel az életről és halálról, – azok, akikkel ott találkozunk, ahol sok ember összejön. Ezért lenne jó kideríteni, hogy az a lény, akivel az ember kapcsolatba kerül, ilyen animális robot, afféle géprész-e. Az ilyen embernek nem segít a logikus érvelés, a tanulságok vagy a felvilágosítás. Nem fogékony ezekre, rögtön robban, éppúgy, mint minden automatikusan működő pokolgép, és intoleranciát, gyűlöletet, összeférhetetlenséget sugároz a másik felé.

Az embernek résen kell lennie a szuggeráló befolyásolások óriási áramlatában, ami az újságreklám és heves egyesületi propaganda formájában megpróbálja elaltatni az egyén kritikus érzékét és logikus gondolkodási képességét a célból, hogy később annál könnyebben uralkodhasson felette, és részévé tegye felfogásának az életről és a létezésről. Egy ilyen szféra részesének lenni azt jelenti, hogy az ember nem független; saját individualitása hiányában van, csak csoportos tudattal rendelkezik. A csoport véleményén kell élnie, és védelmeznie kell ezt a véleményt azért, mert még nincs saját öntudata, nem képes az abszolút egyéni személyes felfogásra. Az önállótlan életfelfogású ember nem szabad, hanem lekötött, fogságban tartott lény. Egy rabszolga. A külső udvar lakosai még nem léphetnek be a következő pszichikai szférába, ez csak a „papoknak” van megengedve.

 

„A szentség”

Az előző részben elemzett pszichikai szféra felett, ahol a legtöbb földi ember tartózkodik, található a második pszichikai szféra, amit a templomszerkezetben „a szentségként” jelképeznek. A templomnak ebbe a részébe, a földi ember mentális szférájába csak a „papoknak” van bejárása. Kik a papok? Ők azok, akik fejlődésükön keresztül kezdtek egyéni nézetekhez jutni. Ezáltal automatikusan vezetői lettek a többieknek. Találunk köztük vezetőket mind a sötétség, mind a fény oldalán. Ők a vezetői a misszionárius állomásoknak épp úgy, mind a gengszterbandáknak. Nagy befolyásoló agitátorai saját ötleteiknek és gyakran vállalatóriások vezetőiként jelennek meg. Egyéni gondolkodási képességükön keresztül arra születtek, hogy mások felett rendelkezzenek, nincs olyan materiális terület az életben, ahol ne találkoznánk velük. Ezek a vezetők a külső udvar szilárd pontjai, az ottani emberek pedig rabszolgáik, mivel teljes függőségben vannak az ő nézeteiktől, ötleteiktől és elképzeléseiktől. Ők a diktátorok, vezetők vagy élharcosok, akik az élet minden területén, mind a sötét, mind a világos oldalon, föltüzelik a többieket, és tudásukkal, belátásukkal életet adnak gondolkodásmódjuknak mind az erkölcsös, mind az erkölcstelen irányban.

Egy önállóan gondolkodó ember vágya arra, hogy másokon is alkalmazza saját eszméit és elképzeléseit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ő eszméi és elképzelései azonosak az igazsággal az életről vagy megegyeznek a logikus tényekkel, törvényekkel, melyek alapján a világmindenséget irányítják. Ilyenformán nincs garancia arra, hogy ha valaki követi ezeket az embereket, akkor elkerüli a baleseteket és szenvedéseket. Semmilyen tény sem lett tisztábban demonstrálva, mint az a veszély, ami a sok olyan vezér követésével jár, akiktől az évszázadunk oly telítve volt. Hány ezer, vagy inkább százezer ember került a csataterek borzalmai közé, a fegyházakba és munkatáborokba a kimagasló politikai vezetők iránt mutatott bizalma által? A valóságban ennek a típusnak a legveszélyesebb képviselői vittek véghez minden új határvonal meghúzását, más államok elnyomását, egész népcsoportok embertelen lemészárlását. Itt, a szentségben, az emberiségnek oly létfontosságú területen található a vallási fanatizmus és a romboló intolerancia legmélyebb gyökere; és ugyanez vonatkozik a polgárháború és az összeférhetetlenség számtalan okára is.

Egy sajátos területet kell itt megemlíteni: ezek a különféle politikai pártok, akik az újságíróik serege által napilapokon, hetilapokon stb. keresztül hatalmas propaganda hadjáratot szerveznek a célból, hogy toborozzanak, és ez által mentálisan rabszolgájukká tegyék követőiket, s mint vak robotokat hadba küldjék más rivális szervezetek ellen. Nem csoda, hogy az emberi élet ilyen keveredésbe, káoszba került, amelyet két egymást követő világháború alakított ki. De a világban számtalan ember kezdett felébredni a vallásos és politikai szuggesztióból, és önállóan kezdett kutatni stabilabb tények után a helyett, amit korábban gondolkodás nélkül örök igazságként fogadott el. Az élet bölcsen van megszervezve: mindenhol, ahol egy ember szuggeráláson keresztül olyan cselekvésmódot, élethozzáállást vált ki, ami ellentétben van a kozmikus törvényekkel, amelyeken egy szilárd boldogságállapot alapul, akkor az élet fájdalommal, kellemetlenséggel és csalódással válaszol. Ott az élet valóságos pokol lesz a mennyország helyett, amit az ember elképzelt magának.

Minden földi ember, aki keresztüljutott az említett két pszichikai vagy mentális szférán, átjutott fejlődése legsötétebb részén, azon a beavatáson, ami szükségesen megelőzi a harmadik utolsó részbe, a legszentebbe történő belépését. Ezek az emberek elérték az alázatosság állapotát. Érzik, hogy tudásuk ellenére semmit sem tudnak azon kívül, hogy őket már nem lehet a hiten vagy más parancsolásán keresztül vezetni. Gyámoltalannak érzik magukat és béke után kiáltanak. Az élet értelmét kutatják, mert érzik, hogy ennek az értelemnek lennie kell. Látják azt, hogy mások megtalálták ezt az értelmet és tudnak élni függetlenül, megszabadulva a szuggesztió minden formájától. Látják azt, hogy ezek az emberek úgy beszélnek Istennel, mint ember az embertársával, és a tudatuk mély vággyal telítődik, hogy ők is gondolkodásukban és cselekvésükben hasonlatosak legyenek hozzájuk. Hozzáállásukon keresztül igazi aspiránsai lettek a nagy beavatás utolsó részének. Saját, egyénileg átélt szenvedéseiken és az onnét kapott tapasztalatokon keresztül megértek arra, hogy belépjenek a nagy lelki templom harmadik részébe: a legszentebbe.

 

„A legszentebb”

A két korábban említett szféra felett van a harmadik, a legszentebb, ahova csak a főpapnak van bejárása. A főpap olyan tiszta szívű, az istenséggel mély szinten egyesült ember, aki erős kapcsolatban van az isteni tudattal és annak rezgéseivel, ezáltal életveszély nélkül léphet be a legszentebbe. Mentális stádiuma képviseli a földi ember szellemi fejlődésének csúcspontját – a kész embert, Isten képmását. Az abszolút igazságot saját érzékein keresztül éli meg, és ez által egy az „úttal, igazsággal és az élettel”. Kozmikus tisztánlátása van, ezért az időn és téren túl lát, mindezt úgy éli meg, mint azonosságot az örökkévalósággal. Számára egy nap azt jelenti, mint ezer év és ezer év jelent egy napot. Őt nem lehet szuggerálni, hogy valakiben vagy valamiben higgyen. Mindenben és mindenhol látja és átéli az igazi valóságot. De ő sem akar szuggerálni vagy magához kötni és ez által a követőjévé vagy imádójává tenni senkit sem. Tudja, hogy az, aki megköt valakit, az ő maga is meg lesz kötve. Egyetlen dolgot kíván: megszabadítani mindenkit az őt akadályozó mentális és fizikai sorskötelektől. Saját személyén keresztül ő a megnyilvánulása a tökéletes szeretetnek, megértésnek és megbocsátásnak, minden és mindenki felé. Legfőbb feladata és boldogsága az, hogy megszabadítson, a főpap maga képviseli a szabaddá tevés csúcspontját. Teljesen független. Együtt él Istennel úgy nappal, mint éjjel. A világmindenségben az istenség hatalmas szervezetét látja, úgy, mint az eszközét önmaga kinyilvánításának. Felebarátait, mint érzékszerveket látja, amelyeken át különösen magas fokon átéli az Istent, és amelyeken keresztül az Isten átéli őt; ezen felebarátain keresztül figyeli saját egyéni viszonyát az isteni énhez, az örök Atyához, amit ezen a fogalmon keresztül ismer el: „Te, aki vagy a mennyekben”.

Ez a bensőséges, harmonikus és élő kapcsolat a „főpap” és az Istenség, a tökéletes ember és az isteni Atya között azt a pszichikai szférát jelképezi, amit a templomstruktúrában a legszentebb név alatt ismertünk meg. Egy ilyen ember a főpap, a beavatott, Buddha, Krisztus vagy a kozmikus tudatú ember. Aki az életében átéli a találkozást ezzel a helyzettel vagy átsugárzódik ezen erők által, melyek azonosak a bibliában leírt „Szentlélek” fogalmával, a valóságban „befejezte a futamot és célba ért”. Már nincs igazi bánata vagy aggodalma. Mindenben és mindenhol az isteni akaratot látja, értelmét és célját az életnek. A tudást és a tudomány abszolút célját úgy éli át, mint belső rendíthetetlen tényt, „minden nagyon jó”. A legnagyobb biztonságban él, saját egyéni élete minden helyzetében egy dolgot kíván: az isteni akarat beteljesülését. Viselkedését isteni fény hatja át, mindenkire egyformán sugárzik, fényesen, mint a nap és a csillagok. Pártatlanságán keresztül, saját belső rendíthetetlen harmóniáján és egyensúlyán, valódi alázatosságán át, teljes cselekedetével élővé teszi Isten képmását hozzá hasonlóra.

 

Martinus eredeti cikkje megtalálható a 21-es számú könyvében: Hinsides dødsfrygten, Borgens Forlag

Copyright Martinus Institut København

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük