Fordítások

A földi ember sorsának az oka

A legtöbb földi ember a sorsát áthatolhatatlan rejtélyként éli meg. Sokak számára érthetetlen, miért kell az embernek hihetetlen szenvedéseken és nehézségeken átmenni, míg mások élete olyan csodálatos, mint egy habos torta. A boldogság és a szenvedés az ember része a születéstől kezdve, amiből az következik, hogy az ezt megélő nem lehet ennek az okozója. Az élet ebből a távlatból nézve egy nagy „Miért?”.

A vallások megpróbáltak választ adni erre a kérdésre. A szerencsétlenséget egy haragos isten (istenek) büntetéseként értelmezték, a boldogságban pedig isten (istenek) kegyét és jóindulatát látták. Az isteni gondviselésben olyan lényt láttak, akinek emberi gyengeségei és hajlamai voltak, mint például a harag és a vágy az üldözésre és a bosszúra. E szemszögből nézve a dolgokat természetes, hogy az emberek megpróbáltak isteneik kedvére cselekedni, hogy ez által előnyt nyerjenek, és isten kiválasztottjai legyenek. A régi vallások tele vannak áldozati ceremóniákkal. Az emberek a legjobbakat áldozták a tulajdonukból, akár a saját gyermeküket is.

A zsidó vallás eljutott az egy isten hitig, Isten minden élőnek a teremtője és fenntartója, de az ő felfogásuk szerint ugyanúgy ez az isten a harc és bosszúállás istene, akit rettegve és borzongva kell imádni. Az Ótestamentumi elbeszélés Ábrahámról -, aki feláldozni készült Izsák fiát az Úrnak, de akit az utolsó pillanatban megakadályozott ebben az Úr angyala, – mutatja azt, hogy az emberáldozat egy időben nem volt idegen a zsidó vallástól sem, jóllehet később áttértek az állat áldozatokra. Minden népcsoportnak volt egy időszaka, amikor a véres ember és állat áldozat az istentisztelet részét képezte; az állatáldozat manapság is szokásban van itt a földön.

Vajon véget ért-e manapság az emberáldozat kora? Vége kellene, hogy legyen, de mégis a haragos istenkép még mindig ott él az ember vakhittel telített elméjében – az egyik világvallás dogmatikájának is alapvető része az emberáldozat. Ez a dogmatikus kereszténység, amely a kiengesztelésről szóló tanításában úgy fogja fel Jézus keresztre feszítését, mint szükséges történést azért, hogy megenyhítse istent, aki haragszik az emberekre a vétkeik miatt. Az Úr elfogadja ezt a véráldozatot és megkegyelmez ahelyett, hogy igazságot követelne; megbocsátja az emberek vétkeit, ha azok bűnbánatban és megbánásban hivatkoznak erre az áldozatra és vakul hisznek Krisztusban, aki áldozati bárányként vérével váltotta meg őket a büntetéstől, a pokol örökké tartó gyötrelmétől. Milyen vakhit és pogányság van e „kereszténység” formájában, ami az emberiség nagy részét szellemi sötétségbe burkolta be! De ezért nem lehet senkit sem hibáztatni. Az emberiség még nem volt megérve sorsa tényleges okának a megértésére. Azonban ez a tévhit hosszú távon nem maradhat fenn egy olyan vallásban, aminek a szeretet az alapja. Ahogy a földi ember egyre humánusabbá válik, egyre nehezebb elfogadnia, hogy istennek – azért, hogy megbocsássa egy személy vétkeit és felmentse a büntetés alól, – szüksége van egy másik lény megbüntetésére, aki ártatlan, és aki az életét példásan élte. Az a felfogás, hogy minden bűnös megszabadul a büntetéstől, – függetlenül attól, hogy mennyire gonosz és istentelen volt,- ha az utolsó pillanatban elfogadja, hogy helyette egy ártatlan ember magára veszi a szenvedést és a büntetést, ez manapság sok ember részére szadizmusnak tűnik. Ezért egy intellektuális és humánus ember nehezen fogadja el, hogy egy ilyen lelki alkat méltó lenne istennek. Ha egy bűnös büntetését eltörlik azáltal, hogy egy ártatlan magára veszi azt, akkor a büntetés elveszíti az értelmét: azt, hogy fizikailag tudatosítsa a vétkezőben a bűnét, figyelmeztesse és félelemmel telítse meg, ezáltal megakadályozva a bűn megismétlését. Mikor a büntetés egy ártatlant sújt, akkor nem az egyén megjavítása a cél, hanem magának a büntetésnek a végrehajtása. Mintha a gondviselés egyetlen célja a büntetéssel a gyönyörködés lenne a bűnhődő szenvedésében. Nem egy szokásos igazságszolgáltatás az emberek között az a módszer, ami alapján egy ártatlan magára vállalja a bűnös büntetését csak azért, hogy az ítélet végre legyen hajtva és a valódi bűnös megszabaduljon. A földi bírák tehát igazságosabbak lennének, mint a mennyei bíró? Nincs valamiféle hiba egy ilyen felfogásban, ami az istenség tudatot illeti? Ilyen tévhit nem tudja megtölteni a templomokat és lelkesíteni az embereket örök időkre. A humánus és szeretetteljes ember nem képes elfogadni egy olyan felfogást istenről, ahol az Isten szadista, abnormális, beteges lény.

A humánus fejlődött emberek kezdik megérteni, hogy az élőlények szenvedésének az oka éppúgy, mint a lehetőség a szenvedés legyőzésére, a saját lelki alkatukban van. Csak rövid ideig képes az ember hinni egy Istenben, aki minden más, mint jó és szeretetteljes. A humánus hozzáállás az embert egy időre még ateistává is teheti, mindaddig, amíg mélyebben belegondol és rájön, hogy a vallásokban szó van az isten szeretetéről is. Az a jóság, ami az emberekben van, az honnét származik? A segítőkészség, jószívűség és együttérzés, stb.? Mindez az átélt tapasztalatokon keresztül fejlődik ki. Azok az emberek, akik legtöbbet megértenek és legsegítőkészebbek, mindig azok, akik maguk is átéltek nehézségeket és szenvedéseket. Nekik olyan tapasztalataik vannak, amelyek segítségével át tudják élni mások szenvedését és tudják, hogy mi az, ami segít. Ezért sem volt hiábavaló a korábbi szenvedésük. Keserű sorsuk eredményeként fejlődött az emberiességük. Ez azt jelzi, hogy a szenvedésnek és a nehézségnek van értelme, mégpedig az, hogy az embereket humánussá fejleszti és képessé teszi őket mások szenvedéseinek jobb megértésére, fejleszti a vágyat, hogy segíthessenek. Ebből a szemszögből nézve a szenvedés nem büntetés, hanem tanítás, egy szükséges folyamat, ami elősegíti az élet szeretetteljesebb átélését. Nem létezik a büntető isten és még kevésbé egy olyan, aki szeszélyes, és akit speciális áldozattal, egy ártatlan lény feláldozásával kell megenyhíteni.

Vajon nem kiáltanak az emberek a szerencsétlenség legnehezebb pillanataiban az „ismeretlen” felé segítségért és megszabadításért, még az úgynevezett istentelenek is? Az állat is kiált, mikor veszélyben van, ösztönösen elküld egy megfogalmazatlan imát segítségért. Az istentagadók nem hisznek a kiengesztelésben amit nem ismernek, és emiatt nem lesznek „megváltottak”. Vajon mi lesz azokkal az emberekkel, akik az idők folyamán nem ismerték a kereszténységet, ezek örök kárhozatra lesznek ítélve? Látta már valaki, hogy egy ember megszabadult a fizikai szenvedéseitől vagy nehézségeitől a bűnei megbocsátásáért imádkozva? Tapasztalta már valaki, hogy emberek, akik vakon hisznek a megbékélési tanításban és „szentnek” vagy „megváltottnak” vagy „isten favoritjának” érzik magukat, a hitük által megszabadultak a szenvedéseiktől vagy a nehézségeiktől? Nem, őket is ugyanúgy sújtja a „gonosz” mint azokat az embereket, akik magukat istentagadónak és pogánynak nevezik. Semmilyen lény, sem „hívő” sem „hitetlen” sem lesz csodálatosképpen megszabadítva a szenvedéstől, azért mert egy másik lény szenvedett miatta. Melyik értelmes lény lenne boldog egy ilyen könnyen megvásárolt mennyországtól? Azok az emberek, akiknél még nagyon kevés a felebaráti szeretet, azok üdvözülnének, míg a szeretetteljesek és segítésre készek, akik talán nem hívők, elkárhozottak lennének. Ha ez így lenne, akkor ebből következően nagyobb felebaráti szeretetet lehetne találni a pokolban, mint a mennyországban. Ez azonban nem így van. „A mennyország bennetek van” mondta Krisztus. Ő tudta, hogy az ember jóságos és szeretetteljes gondolata és érzése, ami hasonló cselekményeket eredményez, a mennyország maga. Senki sem fog megdicsőülni azáltal, hogy az élet javait magáévá teszi és azt a mások kárán élvezi, legyen az Krisztus vagy valaki más. A hit ebben a „helyettesítő elvben” az, ami a világ szerencsétlenségét okozza.

Tény, hogy egyre kevesebb ember hisz a kiengesztelési tanításban; az a szokás, hogy mások vegyék magukra egyesek nehézségeit -, illetve a felelősség másokra hárítása, még mindig elfogadott, mindennapi használatban van, és – alapvető oka a háború minden formájának, ami a világban jelen van. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy a világegyetem szerkezete és törvényei egészen mások. A világban nem létezik „vétek” és ezért is nincsen „vétkező”, akinek meg kellene bocsátani. Bizonyosan létezik a tengernyi szenvedés és nehézség, de ennek miért kellene egy démoni isten haragján alapulnia? Azon állítás alapján, ami szerint az isten maga a teremtője a vétkes embereknek, kell, hogy Istennek is része legyen a vétkeikben. Kínozni és gyötörni ezeket a szerencsétlen nyomorultakat, azért mert ők olyanok, mint amilyennek teremtve lettek, ez tiszta perverzitás lenne. Krisztus megmutatta, miképpen kell az embernek szolgálni és szeretetteljesnek lenni minden helyzetben, ő mondta, hogy Isten maga a szeretet. Azt is mondta, hogy „Vedd fel a kereszted és kövess engem”. A mi „keresztünk” a szenvedésünk; Krisztus maga mondta nekünk, hogy szükséges átmenni a szenvedéseinken ahhoz, hogy átélhessük egyesülésünket az Atyával, aki maga a szeretet. Ez összhangban van a korábban mondottal: azoknak az embereknek, akik szenvedéseket és nehézségeket éltek át, nagyobb a rokonszenvük és segítőkészebbek másoknál. A szenvedés, illetve a „kereszt” szeretetet teremt az embertársak felé és vágyat a mások szolgálatára.

Akkor honnét származik a „gonosz”, a háború, szenvedések, betegségek, bűncselekmények, mindaz, ami magában hordja az ember keserves sorsát? Miért igaz, amit Pál állít, hogy „miért nem a jót cselekszem, amelyet akarok, hanem a gonoszt, amelyet nem akarok?” Azért mert az ember még mindig folyamatos teremtésben van és még nem készült el. Ez a „különös állat”, aminek néhány tudós az embert nevezi, azért „különleges”, mert ő még nem egy igazi ember, s már nem egy valódi állat. Ő egy átmeneti lény, útban affelé, hogy Isten képmása legyen. Az a cselekedet, amit Krisztus világmegváltóként megvalósított, megmutatta az embernek, mit is jelent igazi embernek lenni, Krisztus „elvetette a magot, ami által a föld minden nemzedéke meg lesz áldva”. Ez a „mag” a felebaráti szeretet, az út, az igazság, az élet minden ember számára.

Az állatvilágból kifejlődő földi ember tudatában, aki még mindig félig állat és félig ember, természetesen nagy szerepet játszik a dzsungelmentalitás. Viszont már ugyanúgy ott van a béke utáni vágy, és a vágy az alkotóerő és az intellektualitás tökéletesebbé fejlesztésére. Az „állat” az emberben az oka annak, hogy szükség van szögesdrótra és kerítésre a lakóház körül, és szükség van rendőrségre és bíróságra. Az „állat” az emberben az, ami miatt a népek fegyverkeznek, ami az intelligenciát egyre félelmetesebb fegyverek készítésére ösztönözi. Az „állat” az emberben az, ami a keserű sorsot okozza.

De az a zsenge gyermek, aki a veleszületett betegségeken keresztül vagy egy zord környezet által beleszületett sorsának komor beteljesülésébe, miképpen vonta magára a szenvedéseit? A válasz minden ilyen jellegű kérdésre, ami felvetődik, mikor az ember a saját vagy más ember sorsára gondol, a vallásokban van elrejtve. A hinduknál vagy a buddhistáknál ezt karmának és reinkarnációnak nevezik, a kereszténységben pedig: „amit vetsz, úgy aratsz”, „aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát[1]”. Ez ugyanaz az igazság csak különféle formában kifejezve: egyetlen élőlény sem teremtődik a semmiből, hanem a fejlődésén át változik egy primitív létből egy magasabb szintre, ahol látni fogja „Isten világát” azáltal, hogy a felebaráti szereteten át eggyé válik vele. A felebaráti szeretetet az emberek sok életen át fejlesztették ki a tudatukban. A boldogságot és a boldogtalanságot meg kell tapasztalni, érezni kell a hatalmat és a jelentéktelenséget mindaddig, míg az ember képessé válik uralkodni a tudata felett és már nem befolyásolja mások kritikája vagy dicsérete. Sok élet távlatából nézve, senki sem fog többet szenvedni mint mások. Senki sem szenved igazságtalanul és senki sem cselekszik tévesen, mert mindenki azt aratja, amit elvetett. Ezért nem okolható más azért, amit mi most kellemetlenségként élünk át. Senki sem veszi magára a gonosz cselekedeteinket, de senki más sem oka mindannak, amivel a sorsunkban találkozunk. Mi magunk vagyunk az oka a sorsunknak, és lehetőségünk van, azokon a cselekedeteken keresztül, amit ma vetünk, hogy fényesebb és boldogabb sorsot arassunk a jövőben. De akkor keresztünket fogva követnünk kell Krisztust a megbocsátásban és a béke teremtésében, ahelyett, hogy a gyűlölködés és bosszúállás útját járjuk.

Az istenség, akiben mi élünk, és akinek a szent lelke a világmindenségen át, az elektronoktól a tejutakig áramlik, az a szeretet. Az univerzum minden ereje és energiája kizárólag arra van szánva, hogy hasznára legyen az élőlényeknek. Ahol mi úgy fogjuk fel ezt, mint „rosszat”, az valójában csak a kellemetlen jó, ami által azokhoz a tapasztalatokhoz jutunk, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy később az eszköze legyünk hasonló erőknek a felebarátaink ellen. Ilyen hozzáállással az ember fokozatosan isteni eszköze lesz azoknak az erőknek, amelyek a földet a béke világává változtatja.

[1] János evangéliuma, 3. fejezet, 3. mondat

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük