× BEZÁR × Kezdőlap Fordítások Jelképek Linkek Martinus Művek
Menu keresőgomb keresőgomb

A házasság

A boldog házasság organikusan beépült, automatikus működésen alapszik, és egy minden felett uralkodó ösztön vezérli

duplapólus

Korunk emberei problémákkal teli világban élnek, e problémák közül néhány – a legnagyobbak és legnehezebbek köréből valók – azon a területen tornyosul, amit házasságnak nevezünk. A boldogtalan házasságok és a válások manapság egyáltalán nem szokatlanok, inkább az kivételes, ha olyan emberekkel találkozunk, akik hosszú ideje élnek boldog házasságban. De mi az oka annak, hogy a földi emberek abban élnek, amit én a boldogtalan házasság övezetének nevezek?

A probléma nagyon mélyreható, és hogy teljesen meg tudjuk érteni, figyelmünket az állatvilág felé kell irányítanunk, mivel itt találjuk meg az eredetét azoknak az elveknek, amelyeket ebben az előadásban meg fogok magyarázni. Az állatvilágban az együttélés két különböző nemű lény között maga a paradicsom. Ez a paradicsomban független az intelligenciától vagy a szándékos akaraterőtől, a boldog házasság organikusan beépült, automatikus működésen alapszik és egy minden felett uralkodó ösztön vezérli. Amikor a kicsinyek felnőnek, és megélnek maguk, működésbe lép egy ösztön, amely egy olyan ellentétes nemű lény felé vezeti őket, amelyiknél ez az ösztön szintén eleven. Ezek úgymond életfeltételei lesznek egymásnak; nem ismernek mást, amiért éljenek, nincsenek más olyan ösztöneik, amelyek más lelki vágyat váltanának ki. A kölcsönös vágy arra, hogy tökéletesen uralják a házastársat a párzási időszakban, alapvető e lények önfenntartási ösztönében. Bármilyen beavatkozási próbálkozás – kivált hím esetében – őrjöngő féltékenységgel járó teljes halálmegvetést eredményez. Hogy ez az együttélés az állatvilágban maga a paradicsom, elmeséli nekünk a sok ezer kismadár tavasszal, amikor visszajön a nap, a fény és a melegség, és kizöldülnek az erdők és a földek. A házasságot dicsőítő éneket halljuk a seregély füttyében, a pacsirták, a rigók és a csalogányok trillázásában. Ez az egész éneklő sereg lesz a védőszentje azoknak a kis lényeknek, amelyek mint ivadékok vagy fiókák megtestesülnek a szellemi térből. A csodaszép tavaszi és nyárelői madárének valójában a „paradicsom” életmegnyilvánulása, az „angyalok” lenyűgöző öröméneke az örök, mindenható Isten dicsőségére.

A földi emberek elszenvedik a paradicsomból való kiűzetést, mert ettek a tudás fájának a gyümölcseiből

Vajon a földi emberek is ugyanabban a paradicsomban tartózkodnak? Nem, elszenvedik, hogy „az Úristen eltávolította az Éden kertjéből” [Ter 3,23]. Ettek „a jó és rossz tudásának fájáról”, ami azt jelenti, hogy életüket többé nem kizárólag ösztönszerű, automatikus működésre alapozzák, mert kezdtek beavatkozni a létezés végtelen szerkezetébe ébredő öntudatú, intelligens akaraterővel. Az emberek érdeklődése az alkotás felé fordult, és ez az érdeklődés arra vezetett, hogy többé már nem csak fészket vagy odút akartak építeni, mint az állatok, hanem kisebb-nagyobb mértékben olyan dolgokba is bele kívántak avatkozni, amelyek egyáltalán nem tartoznak a házas együttéléshez. Az emberek a továbbiakban tehát nem követik állati szervezetük alkatának törvényeit, hanem egyre inkább áttérnek arra, hogy életüket az ébredő intelligenciájújukra alapozzák. A gondolkodó és alkotó földi ember már nem olyan lény, amely az állatok paradicsomában tartozik, annak ellenére, hogy időszakonként (különösen fiatalon) átél villanásokat onnan, amikor egy másik nemű lénybe szerelmes. A szerelmes emberek ebben a rövid időben átélik az „elveszett paradicsomot”, és gyakran azt hiszik, hogy ez a helyzet örökké fog tartani, legalábbis egy egész életen át; megházasodnak és gyerekeik születnek, de egy szép napon talán ráébrednek, hogy nincs más közös dolguk egymással, csak a gyerekeik. Az egyik (vagy mind a kettő) talán szerelmes lesz valaki másba, és azt hiszi, ha megkapná házastársa helyett azt a másikat, akkor az élete teljesen boldog lenne. Elválnak, talán megint megházasodnak azért, hogy egy idő után rájöjjenek, ez a házasság sem lett olyan, mint amilyenre gondoltak. A válást az érzékeny gyerekek szakadásként, gyökerét vesztezettként élik meg, ami nagy szenvedést és fájdalmat okozhat nekik.

A földi emberek átmeneti lények egy állati és egy emberi állapot között

De miért hat zavaróan a személy azon képességére, hogy száz százalékig boldog házaséletet éljen a házastársával az a körülmény, hogy az ember gondolkodni és alkotni kezdett? Azért, mert a földi emberek lelkileg és fizikailag egy átalakulási folyamatnak vannak alávetve. Már nem igazi állatok, annak ellenére, hogy szervezetük még mindig egy emlősállaté, de még nem igazi emberek, hanem állati és emberi forma közötti átmeneti lények, mind az állati, mind az emberi rész energiája hat tudatukra és szervezetükre. Az ember, aki – amikor ezernyi madártorok dicsőítő éneket énekel arról az édenkertről, amiben az állatok léteznek – siratja a társát, aki cserbenhagyta őt, aki hűtlen volt hozzá és otthagyta, ez az ember olyan lény, aki kívül van az édenkerten. Kint tartózkodik a sötétségben, és a férj vagy a feleség, aki hűtlen volt, lassanként rájön, hogy a tökéletes boldogságot nem találta meg új társa mellett sem. Nem tudják átélni az állatok paradicsomát, csak a boldog pillanatokban és nem ismernek más, magasabb rendű paradicsomot. Mit tud mondani az isteni világterv ezeknek az élőlényeknek?

A kozmikus pólus-elv

A szexuális területen belüli boldogtalan állapot minden formája, köztük a sok boldogtalan házasság (amitől a földi emberek manapság szenvednek) gyökere abban a kozmikus alapelvben található, amit én pólus-elvnek nevezek elemzéseimben. Ez az elv mozdítja elő a fejlődést minden tudatos életben az összes pszichikai fejlődési fokon keresztül a világmindenség élőlényeinél. Ez irányítja, hogy sorsuk világos vagy sötét, hogy mint hím vagy nőstény jelennek meg vagy olyan lényként, akiben a hím- és nőnemű pólus között egyensúly van, és olyan fejlődési fokozatot képvisel, ahova a földi emberek még nem jutottak el fejlődési spiráljukban. Egyetlen földi ember sem száz százalékig férfi vagy nő, a száz százalékos hímeket vagy nőstényeket az igazi állatvilágban találjuk meg, ahol az élőlényekben látens az ellentétes pólus. Az emberiség minden férfijánál és nőjénél az ellenkező pólus (vagyis a férfiakat illetőleg a női pólus, a nőknél a férfi pólus) folyamatosan fejlődik. Ez a póluskonstelláció okozza, hogy a lények tudata és érdeklődési szférája megosztott, emiatt egyfajta kettős lények lesznek. A szexualitás területén még mindig alárendeltek nemi ösztönüknek. Ez az ösztön mint ősösztön létezik tudatukban, ez szabja meg érdeklődésüket, ez szabja meg, hogy függnek a társas alapelvtől. De van a tudatuknak egy másik oldala is, egy olyan oldal, amely nincs az állatoknál. Ez az oldal képviseli a gondolkodást, a tudást, az eszméket, a szociális, vallási, művészeti, technikai, tudományos stb. érdeklődést, mindazt, aminek semmi köze nincs a fajfenntartáshoz. A házastárs iránti csodálat és érdeklődés elfoglal ugyan kisebb-nagyobb részt a földi emberek tudatában, de annyit nem, hogy egy nő elvárhatná, hogy teljesen birtokolja a férjét, mint ahogy egy férfi sem számolhat azzal, hogy teljesen birtokolja a feleségét.

A házasság egyike a földi emberek legnagyobb megpróbáltatásainak, egy lelki köszörűkő

Van tehát a földi embernek egy olyan érdeklődési területe, amely szerint állat, és egy új oldala, egy új érdeklődési területe, amely azt mutatja, hogy úton van afelé, hogy más lény legyen – igazi ember. Van tudatának egy ősi vagy eredeti része, ami degenerálódik és egy másik oldala, ami folyamatosan fejlődik; ez a két állapot szükségszerűen konfliktusban áll egymással, ami könnyen szomorúságot és szenvedést okoz. A viszontszeretetten szerelmes földi ember egy csodálatos találkozást él át az édenkerttel; állati átélésben, a „nagy születésben” részesül, amely egy benső pszichikai egyensúlyállapotot jelent, ahol minden az isteni fényben sugárzik. Ez a teljesen boldog együttlét képviseli azt, amit boldog házasságnak nevezünk. De ez a szerelem nem tart sokáig. Nem nagyon valószínű, hogy olyan embereket találunk, akik tartósan, mondjuk negyven éven át szerelmesek voltak egymásba. Ellenkezőleg, az élet bebizonyította, hogy a szerelem kulminációja körülhatárolt jelenség. E kulminációt „mézesheteknek” nevezik. Ezen időszak hossza természetesen változó, tarthat napokig, hónapokig, évekig; az emberek ebben az időszakban egy elmúlt korszak gyönyörű paradicsomának utolsó emlékét élik át. A kérdés tehát az, hogy amikor beköszönt az az időszak, amikor a szerelem gyengébb lesz, akkor a kölcsönös barátság és a közös érdeklődés és nem kevésbé a gyerekek iránti szeretet képvisel-e olyan erőt, hogy a házastársak kiegyensúlyozott házaséletet tudnak élni ezekre az emberi érzésekre alapozva? Sok ezer embernek nincs türelme ahhoz, hogy megpróbálják ezt, hanem új kapcsolatokba ugranak bele, amelyekben egy idő után talán megint hajótörést szenvednek, és amennyiben cserbenhagyták házastársukat és gyerekeiket, eléggé kellemetlen sorsot alakítanak maguknak az eljövendő életükre. A házasság egyike a földi emberek legnagyobb megpróbáltatásainak, egy lelki köszörűkő, amely közreműködik abban, hogy lecsiszolja az emberek tudatában a kemény és éles szegélyeket. A házasság munkaterület, ahol aki örömmel akar dolgozni saját fejlődésén, annak nagy lehetősége van arra, hogy sokat legyőzzön egoizmusából és önzőségéből. Nem lehet kikerülni, hogy az ember megmutassa kevésbé szép oldalait a legközelebbi hozzátartozóinak, akikkel minden nap kapcsolatban van, épp ezért a házasságban szükség van megértésre, toleranciára és emberi szeretetre, ezek azok a tulajdonságok, amelyek alapvető tényezők lesznek a valódi ember öntudatának kifejlődésében. Természetesen előállhatnak olyan súlyos körülmények, hogy a házastársak egyikének (még akkor is, ha a kapcsolatból gyermek született) – a régi kifejezéssel élve – azt kell mondania: „ha te jobb felé mész, én balra megyek”; ekkor az a legjobb, ha le tudják győzni azt a gyűlöletet vagy keserűséget, amely talán felgyülemlett tudatukban a másikkal szemben. Valójában a másik csak eszköz, amin keresztül az emberek azt aratják, amit maguk vetettek korábban.

Az ellentétes pólus fokozatos kifejlődése a tudatban mint emberies érdekszféra jelenik meg

Amikor a földi ember harmincéves korához közeledik, tudatszerve vagy tudata teljesen kifejlődik és előző életének ismétlése már a vége felé jár. Ekkor kezd komolyan érvényesülni új érdeklődési köre, gyakran ekkor kezdődnek a házassági problémák. Megtörténik, hogy a házastársak egyike egy olyat vesz észre a másikban, ami benne magában hiányzik, ami féltékenységre adhat okot. Sok házastárs féltékeny partnere érdeklődési területére. Nagyon sokat beszélgettem hozzám forduló emberekkel, így lehetőségem volt megfigyelni ezeket a dolgokat, és láttam, milyen szomorúságot és lelki válságot okozhat ez. Felelősségem, hogy hangsúlyozzam mindezeket, így jobban meg tudjátok érteni házastársatokat. A házastársat megérteni annyi, mint gondolatmenetét megérteni. Fontos, hogy elsajátítsátok azt a felfogást, miszerint: amikor megházasodtok, akkor egy olyan emberrel egyesültök, akinek a felétek irányuló érdeklődésén kívül van olyan érdeklődési terület is a tudatában, ami nem tartozik rátok. Kozmikus elemzéseim kifejtik, hogy amikor házasságra léptek, akkor egy „ikerlénnyel” házasodtok össze. Ez az ikerfogalom nem fizikai értelemben veendő, hanem pszichikaiban, és ami a legfontosabb, hogy az emberek, amikor emberileg megérnek, maguk is rájönnek erre. Minden férfinek a tudatában van egy „ikertestvér”, ugyanúgy, ahogy minden nőnek a tudatában van egy „ikertestvér”. Egy „ikret” visztek tehát a házasságba, erről a legtöbb embernek nincs tudomása. Ez az iker a tudatban lévő ellentétes pólus fokozatos fejlődésén alapszik és úgy tapasztalható mint egyforma emberi érdeklődési terület. Nem a férfiak hímpólusa vagy az asszonyok női pólusa hozza létre a legnagyobb nehézségeket korunk házasságaiban, hanem a férfiak a női pólusa és a nőknek a hímpólusa; ez az, ami korunk házasságait tarthatatlanná teszi.

Az élőlények új érdeklődési területeinek fokozatos növekedése aláássa a szerelemi ösztönt

Miért ugrál manapság annyi ember az egyik szexuális viszonyból a másikba, miközben szerelmi képességük egyre csak degenerálódik? Amikor még szerelmesek egy új partnerbe, azt lehetne hinni, hogy épp ellenkezőleg: szerelmi képességük növekedőben van. De ezek a szerelmek – ellentétben a fiatalkoriakkal – nem valódiak. Ezek egyféle pótlékok. Amikor a szerelmi képesség már degenerálódott és az új érdeklődési szféra még nem annyira erős, hogy a lények öntudatát meghatározza, előfordul, hogy valaki megpróbálja felfrissíteni szerelmi képességét azáltal, hogy állandóan új partnert keres. Az emberek még nem ismerik a helyzetük mögötti kozmikus erőket, de majd fokozatosan megtanulják azok megismerését. Lassanként, ahogyan az új érdeklődési terület növekszik az egyéneknél, aláaknázódik a szerelmi hajlam. Míg az állatok kiélik szerelmi ösztönüket a ritmikus párzási periódusokban, látjuk, hogy ugyanez az ösztön a földi embereknél egyre inkább visszaszorul a fiatalkori évek idejére. Földi életei fejlődése során az ember mind korábban és korábban ismétli ennek az ösztönnek a kiélését. A korai ifjúkorban van egy stádium, amikor az emberek a tökéletességig átélik a házasság életelvét. Ez áthatja az egész tudatot, mivel ismétlést képvisel. Az élőlény ekkor még nem érte el azt a szellemi érettséget, ameddig korábbi életében kifejlődött. Erről nem tudván meg van győződve arról, hogy az érzések, amiket ebben a pillanatban érez, élethosszig tartanak; majd megházasodnak, és később ezt talán keservesen megbánják. A jövendő világkultúrában oktatni fogják az embereket arra, hogy megismerjék saját természetüket, és megtanítják őket, mire van szükség a házasságban és milyen feltételekkel tudnak a földi embereknek harmonikus házasságot kialakítani. Ez a probléma ugyanis nem oldódik meg attól, hogy az egyházi vagy a polgári hatóságok kiállítják a házasságlevelet. Ha harmonikus házasságban akar élni az ember, a leglényegesebb, amire valóban építhet a mostani időkben, az a lelki-szellemi kapcsolat és az érdekközösség. Ha ezek a feltételek megvannak, akkor a házasságlevél teljesen fölösleges.

[Az előadás elhangzott Klintben, 1942. július 17-én.]

Lippay László fordítása

 

fb mail twitter

 

© Harmadiktestamentum.hu

A Martinus-művekből származó szövegek jogvédettek
© Martinus Åndsvidenskabelige Institut, København